A kémikusok szerint minden anyag mérgező (még az ételek sózására használt NaCl is), mégis mindennapjainkban magunkra kenünk mindenféle vegyszert, megesszük, használjuk, eldobjuk… Ezen igényünk kielégítésére a vegyipar naponta sok száz új vegyületet állít elő, melyek élettani hatásáról, környezetterheléséről régebben csak utólag végeztek kutatásokat, néha már csak a súlyos károk felismerése után.
Először a gyógyszergyártásban vezettek be szigorú biztonsági előírásokat, többek között az orvostudomány egyik legnagyobb tévedésének hatására (Contergan botrány). Később felismerték egyes növényvédőszerek káros mellékhatásait is (DDT, „Orange B”). Majd a környezetvédelem fejlődésével bekerült a köztudatba a környezetszennyezés, környezetkárosítás fogalma is (pl. „ózongyilkos vegyszerek”, vegyi hulladékok).
Mindezek hatására lassan kialakult az a felismerés, hogy kezelhetetlenné (felelőtlenné) vált a vegyi anyagok hatásának utólagos, biztonsági vizsgálata, ezért radikális szemléletváltásra volt szükség.
Az új mottó:
Először minden vegyi anyag veszélyességét ismerjük meg, és csak az után használjuk.
Ez így szép is, de mi legyen a már forgalomban lévő sok ezer vegyi anyaggal?
Milyen szempontok szerint vizsgálják veszélyességét, a környezetvédelem legyen-e az elsődleges szempont, vagy az ipar, ki végezze, fizesse a vizsgálatokat?
Az EU kidolgozott egy szabályrendszert az anyagok vizsgálatára, forgalmazására, informálási kötelezettségre (REACH). Ennek egy része a biztonsági adatlap (MSDS/SDS – GHS/CLP).
A REACH megkülönbözteti a vegyi anyagokat.